Mert végtelen tehetség vagy. Olyan, akiért érdemes volt az egészet elkezdenem. Csak azért érdemes volt elkezdenem, hogy miután elkezdtem, évekkel rá találkozhassunk. Hogy megmutasd, mire vagy képes.

– Miért van a kezeden hogy “Ragyogj!”?

Sosem tudhatod, mikor jön el. Mindig akkor, amikor nem is számítsz rá? De, picit számíthatsz rá, mert a megérzéseid jók. De erre nem lehet felkészülni.

– De Robi, nem kivételezhetünk. Minden gyerek egyforma itt.– Tényleg? Hm. Mintha ott lenne egy rövidebb hajú.– Ja nem úgy. Egyformán kell őket kezelnünk.

Fogalmad nincs. Fogalmad nincs, hogy mekkora ajándék vagy! Fogalmad nincs, hogy mit veszít a Világ, ha nem adod önmagad!

És akkor, ott, abban a pillanatban megláttam a szemében. Valahogy mindig azt éreztem, hogy tesztel engem. Valahogy mindig mintha az lett volna az arcán, hogy oké, de mire jó ez az egész. Úgysem lesz jobb. Úgysem változik semmi. Haladjunk.

Van egy mágneses táblám a műhely oktató szobájában. Rajta három pici mágneskorong. Sosem unatkoznak. Hol így vannak, hol úgy. Na nem lelkileg, hanem ahogy oda vannak tapadva. Mindig máshogy. Egy mágneskorongot minden normális ember lapjával tapaszt fel, nem? Ki akarná, hogy leguruljon?