Izgatott gyerekarcok, első osztály, várakozás. Mi készül itt? Én sem tudom biztosan, de Vámos Robi garancia. Hogy mire? Valami megfoghatatlan, mégis egyszerű dologra.

Látom, nem érted. Ne izgulj, én sem. Itt van. Nem harsány, nem erőszakosan, „viccesen” nyomuló, nem hivalkodó. Csendes, mégis minden gyerekszem Rá tapad. Határozott, és vezet. Hogy hová? Az a gyerekektől függ. Akkor most ki vezet kit?

Nem kell több kérdés. Csak hagyom, hogy sodorjon magával. Valami belső erő, valami olyan pedagógiai érzék, ami nagyon ritka. Ami adottság, zsenialitás, érzék, empátia, tudás. Minden együtt van, és a közepén az osztály, a gyerek. Személyesen megszólítva, megértve mind, egyesével. Kincsek, amelyeket Robi elővarázsol. Nem tudom, hogy csinálja, egyszerűen LÁT. Meglátja azt, ami benne van, amitől más, mint a többi. Ami egyedi, ami érték. Hihetetlen érzékeny műszere van, és a gyerekek reagálnak rá. Mert ők még tisztán látnak, úgy mint Robi.

Ha utólag megkérdezed: Mi volt az órán? Mit csináltatok?…. Állok, és nem tudom megmondani. Rajzoltak a gyerekek. Na nem, ennél sokkal több történt! Vicces volt. Kártyatrükkök, meglepett arcok, varázslat, nevetés. Na nem, ennél több volt a varázslat!

Van egy feltétel

Ezt nem lehet elmondani, ezt tényleg látni és érezni kell. De van egy feltétel: legyél nyitott! Ha nem fogadod be, akkor tényleg csak ott vagy, de nem vagy a része. Pedig megéri, hidd el! Mert tanítóként Te is benne lehetsz a körben, együtt velük. Nélküled nem az igazi. Sosem éltem meg még ilyen egységet velük. Ritka pillanatok ezek. Olyan dolgokat tudtam meg róluk, amelyek eddig rejtve voltak. Valahol mélyen, de most előbújtak a csigaházból. Ott van a kockafejű macskában, a kusza vonalban, ami életre kelt, a színes ceruzában, a mosolyában, sőt a könnyeiben. Mert valami felszínre tört, de mégis, egyszer csak elindul, kimegy a táblához. Már nem sír. Nem gondoltam, hogy el fog indulni, de Robi időnként odament hozzá, valami apróságot súgott, letett egy ceruzát, valamit rajzolt a lapjára. És felszáradt a könny, és a lila cica már mosolyog is a táblán.

Varázsló. Tényleg az? Mi a titka? Nincs titok. Valami eredeti, valami egyedi és utánozhatatlan, ami csak keveseknek adatik meg. Egy olyan különleges érzék birtokában van, ami magával ragad mindenkit, aki a közelébe kerül. Most találkoztak vele a gyerekek először, mégis megnyíltak, áradt a bizalom, átadták magukat, olyan pozitív energiák szabadultak fel, amelyben meg mert nyílni az is, aki eddig befordult önmagába.

Szerettem volna megírni, átadni, de úgy érzem, kevés vagyok ehhez. Vannak életre szóló élmények, amelyeket nem lehet szavakba önteni, csak átéled, és fogva tart. Meg akartam magyarázni, amolyan okos, módszertani elvekkel, mert szeretünk rendszert alkotni, beskatulyázni, receptet adni. Ha így és így teszel, készen kapod a sikert.

Hát ne haragudj, ezzel nem szolgálhatok. Ez nem egy módszer, amit elsajátíthatsz egy képzésen. Pedig színtiszta pedagógiai, pszichológia, tudás, profizmus, és úgy érzed, ez így egész, ez maga a teljesség. Mert teljesnek érzed, mikor vége van, mintha egy pontos terv alapján működne. De közben folyamatosan változik, alkalmazkodik, váratlan, és mégis minden a helyén van. Egy újabb adottság: ahogy reagál az új és váratlan helyzetekre. Ösztönösen és mégis tudatosan, valahogy mindig ott a megoldás.

Szóval ne várd, hogy leírom, hogy megmagyarázom. Hívd inkább el, és éld át! És mindenekelőtt légy nyitott, engedd, hogy magával ragadjon!

…

Délután, lecke kész

Uzsonna elfogyott, még van fél óránk. Rajzolni szeretnének Robi bácsinak. Osztom a papírokat, a vagány sportoló srác nem kér lapot: „É nem szeretnék rajzolni Robi bácsinak, mert EZT nem lehet lerajzolni!” Belenézek a szemébe, és azt gondolom: Igen, igazad van, EZT elmondani sem lehet…

Kérik, hogy írjam rá a rajzukra az üzenetüket, mert még nem ismernek minden betűt. Boldogan és szorgalmasan körmölök:

„Jó, hogy eljöttél! Jó volt a kártyás trükk! Jó volt a rajzolás is, jó lenne, ha máskor is eljönnél! Ez egy színező, és imádlak!! Ezer puszi”

„Nem radíroztam! Jó a hajad! Köszönöm, hogy itt voltál az órán! Szeretlek!”

„Robi bácsinak szeretettel! Többet nem fogok radírozni!!!

„Köszönöm a sok mókázást! És hogy rajzolhattunk sokat! Puszi, puszi, puszi!”

„Szeretlek Robi bácsi!”

Egyre nehezebb visszafojtanom a könnyeket. Ekkor odaérek hozzá. Nézem a rajzát, felnőtt módra próbálom értelmezni, szerintem látja rajtam, hogy ehhez én kevés vagyok, így már diktálja is, mit írjak:

„Van két kristály és van egy lámpa. Ha beledobod a két kristályt a két lyukba, akkor világítani fog a lámpa!”

Nem tudok szóhoz jutni. Azt hiszem, míg élek, nem felejtem el ezt a pillanatot. Csak állok ott, döbbenten, szó nélkül, a szívem pedig csordultig tele. Mintha bennem is felkapcsolódott volna a lámpa. Az egész nap, Robi órájának esszenciája ez a rajz. Ott a kezemben a kulcs, ott van minden ebben a rajzban, amit csak egy hét éves bölcsessége tudott megmutatni. Belém hasít a kérdés: Most ki tanít kit?!?

Kölcsönös folyamat

Talán most értettem meg, hogy miért is szeretek tanítani, mi a pedagógiának az igazi szépsége. Ez mindig kölcsönös folyamat. Én átadom a tudásom, a „módszert”, ami tulajdonképpen csak egy megtanulható technika, amivel megtanul olvasni, számolni. Ennél persze többet is adok: a szeretetemet, a féltésemet, a gondoskodásomat, mindazt, amiről úgy gondolom, segíthet neki az életben. Ez az a pont, ahol legtöbbször megállunk. Van, aki ennél tovább gondolja: enyém a hatalom, én irányítalak, majd én megmondom, te csak egy gyerek vagy…

Pedig a tanítás, a tanulás mindig kölcsönös folyamat. Én adok valamit, igyekszem a legjobbat adni, és valami olyat kapok vissza, ami több mint a tudás, maga a bölcsesség. Bizalom, őszinteség, tisztaság, valami olyan csoda, ami megismételhetetlen.

Csak nézem a rajzot, és mintha megállna az idő. Egyre nagyobb a zaj, már pakolnak, készülődnek haza. Meg szeretném köszönni nekik, hogy elfogadtak, hogy a tanítójuk lehetek, hogy megtisztelnek a bizalmukkal és a szeretetükkel. Sok erőt kaptam ezen a napon, ami remélem kitart végig, egészen negyedikig, amikor elengedem őket. Remélem, kapnak tőlem annyit, ami felkészíti őket a további útra.

Köszönöm Neked Robi, hogy fogtad azt a két kristályt, és felkapcsoltad azt a bizonyos lámpát! Mert ahogy körülnéztem, nem a kopottas kis termünket láttam, hanem egy puha, meleg fészket, amit beragyog az én gyémántjaim fényessége!!!

Varga Enikő