Wekerle

Határ út 38. Wekerle. 1991.

Minden vasárnap mentünk. Hozzájuk.
A bejáró betonjában csigák voltak. A Világ leglassabb csigái.

Kövült csigák.

Máig hallom, ahogy a szúnyogháló becsapódik… Csattan a mágnes, és kis porfelhő száll fel.

Mama sokat dohányzott. Sűrű füstöt tudott fújni a szappanbuborékba. Bele.
Amikor földet ért, szétpukkant: mintha felrobbant volna.

És a gombalevesemben betűtészta volt.

Papa kártyázott velem. Nem tudtam, de nem volt baj.

A sufnin rozsdás lakat. A kiskertben rebarbara.

És amikor átmentünk a kiserdőbe, Papa mindig azt mondta: “Iparkodjunk, mert szorulunk”. Mármint ha későn érünk vissza ebédre. Szorultunk. Mindig.

Amikor náluk aludtam, csak egy függöny volt szobaajtó helyett. Hallottam a híradót. És ahogy kezdődik A Hét. Fogtam a piros gombszemű macimat.

A spaletta becsukva. A Határ úton suhanó kamionok hangját hallgattam, és néztem, ahogy a spaletta lyukán át a fényfolt sietősen átszalad a szobán.

Apró emlékek ezek. Talán nem is érti más őket. De az enyémek.

És ők is: Mama és Papa. Határ út 38. 1991. Az utolsó év, amikor Mama velünk volt.

mama-papa-vamos-robi2.jpg

Ez az intés a képen nem búcsú. Ez azt jelenti, hogy megint jövünk majd. Minden vasárnap jövünk.

Az emlékek értékek. Minden apróság, ami a fejünkben maradt. Az is, ami fájt és az is, amitől igazán gyermeknek éreztük magunkat.

Ezektől most is, újra gyermekek lehetünk. Csak vegyük elő azt a régi albumot.