Előkerült egy régi kép. Így kezdődik.

Apám volt a családfő. Szigorú ember volt. Nem csak szigorú. Nagyon szögletes is.
Konzervatív? Nem mondanám.

Nyugdíjban volt már, amikor középiskolás voltam. Három infarktus már elég erős indok.
Az első mindjárt ’81-ben, amikor három éves voltam. Túlhajtotta magát. 6-ra járt dolgozni. Megvan róla a fotó: 73 km/h 60 helyett a Soroksári úton.

Becsületes volt. A végletekig.

És miért nem konzervatív?

Hát csak azért, mert 1995. nyarán tizenhét éves voltam, amikor minden megspórolt pénzünkből Amerikába utazhattam. Egyedül. A cél a nyelvtanulás volt, de akkor még nem gondoltam, hogy ez örök emlék lesz.

Mert voltam azóta más helyeken, többször, sokszor. De ez volt az, ami örök és mély nyomot hagyott bennem:

Amikor megérkeztem, mindenütt pálmafák voltak. Kalifornia már csak ilyen. De ennyire?

A szállás felé félúton tocsogtam a tengerben. Kalifornia már csak ilyen. De ennyire?

Aki szállást adott és vigyázott rám, apám ismerőse volt. A leglelkesebb emberek egyike, akiket valaha ismertem.
Kaptam tőle húsz dollárt. Akkor még nem tudtam, hogy a pénzt jó dolog elfogadni. Bűntudatom volt.

Vettem belőle lakatot a biciklire. Ruhát. Egy csomó kaját. Rengeteg sajtot. Sok fagyasztott tejszínhabot. Virslit.

Tudtad? Odakint nincs bőrös virsli, mert az veszélyes: leforrázza a háziasszonyt, és perel. Ezért inkább nincs bőrös virsli.

Vettem egy kenős Old Spice Original dezodort. Ma is használok ilyet. Ha megérzem a kupak lepattintása után az illatát, egyből megjelenik előttem a szobám, ahol laktam. Az asztal, amin a hónap végére oltári kupi kerekedett. Jegyek, tortilla, útikönyvek, térkép…
Olyannyira erős ennek a deonak a hatása, hogy ezt is azért írom, mert az imént megéreztem az illatát. Őrület!

A bicikli évek óta nem mozdult. Versenybicikli. Végre elmehettem vele megnézni a három autópálya nagy kereszteződését.

Két kilométerenként pumpálnom kellett. Három váltós volt!

De a váltó nem működött. Ha váltani akartam, meg kellett állni, és kézzel átszerelni a bovdent. Akkor meg már álltam ugye. 10 km volt a tengerpart, suhanás lefelé. Hazafelé picit macerásabb volt.

Vendéglátóm autója nagyon japán volt. Az egyik. A másik is. De az egyik nagyon okos volt. Szólt, ha égve hagyta az ember a világítást. Azt mondta Gizike hangon: “front doors are open”. Nem volt igaza. De lekapcsoltuk a villanyt azért.

Aztán egy nap elindultunk a kevésbé okos kis fehér Mazdával. Irány észak! De csak óvatosan! Íme az a régi kép:

Palm Springs – Las Vegas – Grand Canyon. A képen kedvenc Hawaii gatyámban vagyok – a Kőbánya bazárban vettük apámmal. Beruháztunk rendesen!

Sok ezer (!) kilométert autóztunk. Egyszer megkérdeztem a sofőrt, mennyi van még hátra. Azt válaszolta, mindjárt odaérünk. Már csak 450 mérföld.

Azt mondod: emlékek. Rámjött, igen. Mert mindig megtalálok valamit. Szerintem nem véletlenül – de ez egy másik történet.

De mitől tiszta Amerika ez, ha közben rozzant bringával, kőbányai gatyában bénáztam végig?

Attól, hogy azt tehettem, amit akartam.

Olyan dolgok jöttek csak úgy maguktól, amikért addig állandóan küzdeni kellett.
Olyan kajákat ehettem, amiket lehetetlennek tűnt itt elérni.
Olyan szabad lehettem, amilyen itthon nem voltam sosem azelőtt.
Akkor, tizenhét évesen hatalmas ugrás volt ez. Csak vissza is estem persze.
Bevallom, a következő négy év nagyon nem volt rózsás. De utána rájöttem:

Minden, mindenhol tiszta Amerika. Már ami az álmokat illeti.

Meg lehet őket valósítani, csak tessék, csak tessék! Lehet jönni!

Nem ülni az ötleteken, és álmodozni. Elő a húsz dollárral!

Minden lehetséges, ha lelkesek vagyunk. És minden könnyen megy.

Nem kell hozzá más.

Az Old Spice illata most ugyanazt jelenti. Irány a nagy út, ahol minden lehetséges.
Csak váltani kell az emelkedőn, amihez tán szerelni kell egy picit.

Apám egyáltalán nem volt konzervatív. Lehetőséget adott.

Köszönöm!