Azt mondtam a tanárnőnek, hogy előfordul, hogy a második óra, azaz a foglalkozás végén a gyerekek nem mozdulnak.

Szól a csengő, és csak ülnek tovább.

Azt is mondtam, hogy meglátom a kincseket.

A kincsek hamar megmutatkoztak itt. Több is van az osztályban. Ki így, ki úgy.

Az egyikük elég tüskés. Ezt mutatja. De ha figyelsz rá, ha elfogadod, akkor nyoma sincs tüskéknek. A tüskéivel még engem is egy picit megszúrt, rögtön az elején. Mert a tüskés gyémántok már csak ilyenek. Hogy ne bántsák őket, picit szúrnak. Akkor még nem tudta, hogy eszem ágában sincs bántani őt. Miért is tenném?

Hát ez az. Ha nem tudjuk, hogy valaki miért bánt minket, akkor nehéz ezt elfogadni. Jöhetnék a megbocsátással most, de nem jövök. Nehéz, nagyon nehéz megbocsátani, ha valaki ok nélkül bánt minket. De bánthat akkor is, ha félreismert. Ha a tüskéinket támadásnak nézte. Akkor is, ha nem is szúrták meg. No persze, aki bánt, az nem biztos, hogy megérdemli, hogy megnyíljunk. Nem biztos, hogy érdemes átadni neki az ajándékunkat.

Első óra.

Azért a tüskék mögött igencsak csillogtak a szemek. Abban a pillanatban, hogy rájött: itt őt elfogadják. De legjobban mindig akkor csillognak ezek a szemek, ha a kis tüskés gyémántunk észreveszi, hogy valaki a tüskék mögé lát. Csillognak a szemek, de a gyémánt még picit tagad. Nem, ő nem csillog. Nem, ő nem is értékes. Nincs benne semmi szeretnivaló. Pedig a tüskék mögött vagyunk már, ahol csak a végtelen elfogadás van jelen.

Így jó, ahogy van. Hiszen egy kincs! Csak nem látjuk. Elrejti tüskék mögé. A tüskék mögül könnyű mondani:

“Itt vagyok, nézd. Látod, semmi jó nincs bennem.”

De aki a tüskék mögé tud nézni, az már tudja, hogy kincsre lelt.

A második óra végén megszólal a csengő.

“Nos, akkor köszönöm a figyelmeteket, örülök, hogy találkoztunk.”

De ők csak ülnek tovább. Percek múlva is nehezen indulnak el, pedig máskor rohannak szünetre.

Valami itt történt. Valami megszólalt bennük.

A tüskék már nem is látszanak. Csak áll mellettem, tüskék nélkül. Nem nézek oda, de tudom, hogy ott van, és mintha várna valamire. Ebben a pillanatban mindenkinek valami nagyon jó. Jó ott lenni, ahol a másik van.

“No, mizu?” – kérdem tőle végül oldalrapillantva.

“Ja, semmi” – mondja, és mosolyog.

“Mintha mondani akarnál valamit.”

“Ja, nem.”

“Akkor talán megyek.”

“Nem.”

“Tessék?”

“Nem mész.” – mosolyog.

Tüskék nélkül.

Én pedig maradok.