Üzenet érkezett.

Ebben az üzenetben valaki nagyon lelkes volt. Változást szeretne. Mert olyasmik történtek vele és gyermekével, amik nagyon nagyon bántják az embert.

Az üzenetet végtelenül lerövidítem:

“Kedves Robi! Milyen végzettség kell ahhoz, hogy olyan órákat tarthassak, mint te?”

A válasz első része:

Az út igen rögös. Én sem azzal kezdtem, hogy nekiálltam “ilyen” órákat tartani. Beképzelten hangzik: “Ilyen” órát csak én tudok tartani. Naná! Olyan órákat, amiket te tartasz majd, olyanokat viszont csak te fogsz tudni tartani.

Eddig volt az egyszerű rész. Most átmegyünk tragikusba.

“Milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki szeresse a gyerekeket és megbecsülje őket?”

Érted a bajt?

Tök mindegy, milyen végzettsége van valakinek. Tök mindegy, mihez van engedélye, ha utálja csinálni és nem leli benne örömét. Nem örül minden reggelnek, hogy újra láthatja a gyerekeket? Hogy nem lehet ennek örülni? Bárcsak lenne egy osztályom! Még jó, hogy ez már alakul. Ha lesz egy osztályom, az maga a csoda lesz.

“Milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki figyeljen a gyerekekre és támogassa őket?”

Érted a bajt?

Miért kell “végzettség” ehhez?

Óriási élmény jó pedagógusokkal találkozni, és bizony mondom, hogy van remény, mert sok jóval találkoztam már. De nem a végzettség számít, gondolhatod. Nem hiszem, hogy minden reggel előkeresik a diplomájukat, és azt olvasgatva indulnak a fürdőbe.

“Milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki normális órákat tartson?”

Ajaj. Erről eszembe jut egy elsős kis osztály. Még az elején volt. Bent volt az egész iskolavezetés. A dupla óra végén meg szoktam kérdezni a gyerekektől, hogy mi tetszett nekik, mire jöttek rá ezen a két órán. A nagyok erre már egészen meglepő dolgokat szoktak mondani. A kicsik ilyesmiket mondtak itt:

“Nekem az tetszett, hogy tudok zsiráfot rajzolni.”
“Én rájöttem, hogy hogy tudok cicát rajzolni.”
“Én rájöttem, hogy hogy tudok virágot rajzolni.”

Végül egy aprócska kislány felnézett, és ezt mondta:

“Én rájöttem, hogy az iskolában lehet normális órákat is tartani.” – paff!

“Milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki normális órákat tartson?”

Nos, szerintem nem végzettség kell. Egy sokkal egyszerűbb dolog kell hozzá. Nem tart évekig megtanulni, mert valakiben vagy megvan, vagy nincs. Valaki vagy felfedezte már magában, vagy sem.

Küldetés kell és elhatározás, hogy teszünk a küldetésünkért.

Én szeretnék sokkal több boldogabb gyereket látni. Hogy ne legyenek befagyva és kiszürkülve, mire középiskolába mennek. Legyenek színesek, mint egy ovis. Igen, picit maradjanak ovisok! Ezért nem bírok leállni. Szeretném, ha gyorsabban telne az idő, annyira szeretem csinálni. Szeretnék minél többeknek segíteni.

Nincs baj. Csak el kell gondolkodni, hogy mi az a küldetés, amiért lelkesülünk. Amiért nap mint nap képesek vagyunk tenni.

Ha a gyerekekért szeretnénk tenni, tegyük azt!

Ha szeretnél te is a gyerekeknek segíteni színesnek maradni, tedd azt! De ne akarj se hozzám se senki máshoz hasonlítani. Külön működünk, de a cél lehet közös.

Milyen végzettség kell ahhoz, hogy megtaláld azt, ami téged mindent túlhaladó módon lelkesít?

Ugye, semmilyen?

Robi